Felbosszantott a dzsungel kaland - Jumanji: vár a dzsungel kritika

Még itt az elején rögtön vallomást teszek: Én úgy ültem be erre a filmre, hogy se az első részt – igazából az elmúlt pár percig, azt se tudtam, hogy létezik első rész – se a trailer-t nem láttam, ellenben a barátommal, aki a trailer megnézése után döntött úgy, hogy elvisz engem moziba. Ám, az ismeretek hiánya kivételesen jól jött, mivel így teljesen kopaszon, elvárások nélkül kezdtem bele a filmbe, mely nem okozott csalódást. 

A kalandfilm, a videojáték, a vígjáték és a sztereotípikus gimis karakterek összegyúrásából született film remekül hozta azt, amit hozni hívatott. 

A történet szerint, Jumanji játéka a technikai fejlődést követve átalakult videojátékká és rögtön a film első 10 percében magába is ragadta első áldozatát Alex-et, aki ekkor még nem tűnt többnek egy jelentéktelen mellékszereplőnél. Alex-et ezután eltűntnek nyilvánították és a játékot oda adományozták a helyi gimnáziumnak. Ott porosodott a pincében 20 éven át, míg filmünk főszereplői – akik büntetésüket töltötték le a pince kitakarításával – rá nem leltek. 

Spencer, Frigo, Bethany és Martha tipikus szélsőséges, papírmasé karaktereket testesítettek meg, ám mivel szerepük alig volt, ez elnézhető volt nekik. Spencer, mint kocka, Frigo, mint izomagyú sportoló, Bethany mint a suli legnépszerűbb csaja és Martha, mint az életet túlságosan komolyan vevő lány, együtt, egyazon napon kerültek büntetésbe és lettek hirtelen összezárva az iskola pincéjébe.  

Innen indult a sztori, ugyanis egyikük váratlanul ráakadt az oda adományozott Jumanji kazettára és játékra buzdította mindenkit, mely, ezután forgatókönyvszerűen, akárcsak Alex esetében, azonnal a játékbeli dzsungelbe repítette őket. És itt jön a csavar. Miután mindegyikük választott magának egy avatart, a dzsungelben nem saját magukként, hanem a választott karakter testében jelentek meg. Így változott át a kocka egy bátor, izmos hőssé, a visszahúzódó lány dögös amazonná, a sportoló 2 méterrel alacsonyabb zoológussá és a csinibaba, telómániás lány, egy kövér, szakálas bácsivá. A felnőtt testbe rekedt tinédzser lélek és ez a nemváltás adja a film humorának gerincét. 

Főhőseink hamar rájöttek, hogy a játékban rekedtek és elfogadták küldetésüket, miszerint vissza kell rakniuk a zöld smaragd követ a leopárd szobor fejébe, ugyanis csak így menekülhet meg Jumanji, nyerhetik meg a játékot és kerülhetnek vissza a valóságba. 

Mivel a film egyszerre volt egy videojáték, ennek a műfajnak is megfigyelhetők voltak a jellegzetes elemei, mint például a folyamatosan ismétlődő szövegek, az intro kisfilm, amiben elmondják a kaland előtörténetét, a karakterek gyengeségei és erősségei, illetve az, hogy mindenkinek 3 élete van. Pontosan ez, a több életes dolog volt az, ami elvette az izgalmat a filmből, hiszen így nem tudtunk igazán aggódni a szereplőnkért. 

Viszont ezt a „kis” apróságot leszámítva, a kocka barátom véleménye szerint, a film remekül átadta a játék élményt és az ő szavait idézve; tele volt eastereggekkel és utalásokkal. 

De a film nem csak egy játékot akart megeleveníteni, hanem a kalandfilm szerepre is jelentkezett, ami közepesen ment neki. A kaland jelenteket jól voltak megjelenítve, izgalmasak is lettek volna, ha nincs az előbb kifejtett több életes dolog, ám tagadhatatlan, hogy a legtöbb csak egy poén előkészítése miatt volt beleépítve a forgatókönyvbe. 

Ha már itt tartunk, a poénoknál, meg kell említenem, hogy a 3 kategória közül, a vígjáték volt az, ami a legjobban látszott a filmben. Én őszintén bevallom, hogy a pocakos férfi testbe ragadt Bethany-n karakterén hangosan röhögtem és nem voltam ezzel egyedül. Én általában kritikusan szoktam szemlélni az angolról magyarra fordított poénokat, de ebben a filmben most nagyon jó munkát végeztek a fordítók. A viccek nagy része remekül átjött és jókat nevettem rajtuk, mely nagy elismerés, ugyanis tudni illik, én ritkán kacagok a filmeken. 

Az a jelenet, mikor Bethany először szembesül az új nemi szervével…. én fuldokolva röhögtem. 

Ám mivel a film ennyi mindent vállat és lényegében 90 perc alatt kellett felépítenie négy karakter személyiséget illetve beleszuszakolni a cselekménybe 2 felesleges szerelemi szálat, sajnos nem maradt ideje és energiája a történetre. Habár, ha kalandjátékként tekintünk rá, valójában nem lényeges elem a történet, viszont filmként kicsit hiányérzetet teremtett. 

A szereplők túl könnyen jutottak el a leopárdig, túl könnyen győzték le a fő gonoszt és néhány fail esettől eltekintve, nevetségesen egyszerűen nyerték meg a játékot. A megoldások kreatívak voltak, ez tény, de akkor is „túl” könnyűnek tűnt minden. Nagyon sokat elvett a tétből az, hogy mindenki következmény nélkül meghalhatott kétszer és emiatt hullottak, mint a legyek. 

A film pedzegette ugyan, hogy lehetséges, hogy a valóságban is meghalhatnak akkor, ha a játékban elvesztik mindhárom életüket, de a „talán” és a logikátlanság miatt, ez se adott elég tétet a kalandnak. Hiszen, mégis miért halna meg valaki azért, mert veszít egy konzolos játékban? 

Viszont piros pont az írónak azért, hogy felpezsdítette a történet azzal, hogy bedobta a csapatba Alex-et is, aki, mint kiderült, 20 éve volt bent a játékban, mivel 2 élet elvesztését követően, már nem mert tovább kockáztatni. A csapatszellem és a nem szabad feladni klisék értelmében, a csapat rávette, hogy segítsen nekik, így a végén ő is épségben kijutott a játékból, ahogy a többiek is. (hupsz, spoiler) Arra már nem tért ki a film, hogy mégis hogyan lehetséges az, hogy a 20 éve eltűnt fiú legközelebb a valóságban, mint családapa jelenik meg, és ez hagyott is a számban némi keserűséget, ám ez csak egy jelentéktelen apróság. 

Számomra akkor is az volt a film fénypontja, amikor Alex karakterében felismertem Nick Jonas-t. 

Talán azért, mert nem láttam az előzőt és nem voltak elvárásaim, talán a vígjáték mivolta miatt, talán csak Nick Jonas-nak köszönhetően, nem tudom, de engem megvett a film, Én nagyon élveztem, a kis logikátlanságok és a kidolgozatlan történet ellenére is szórakoztatónak, szórakoztató volt. 

Úgy jöttem ki a mozi teremből, hogy bosszús voltam. Felbosszantott a film, mert nem tudtam belekötni nagyon semmibe. 

Én mindenki számára ajánlom megnézésre, akár az első rész nélkül is, hiszen első kézből állíthatom, hogy nem ad hozzá semmit a második részhez. Nem egy folytatás, különálló filmként is megállja a helyét. 

Egy unalmas, pihengetős, kanapén fetrengős vasárnap délutánra tökéletes film. 

Jó szórakozást hozzá!